Honnan is kezdjem?
Személyes történetünkkel, vagy a Smaragdvároséval?
Talán mindkettővel, hiszen összefüggnek.
Hét évvel ezelőtt hurcoltuk el mindenünket, amink volt, egy albérletbe, első közös otthonunkba: mit mondjak, nem kellett sokat cipelni és teherautót bérelni…. Néhány táska és bőrönd volt minden, ami az egyetlen szoba padlóján összegyűlt. A szeretetünk és a bizakodásunk a jövő iránt azonban nagy volt, még nem látszott, hogy hogyan, de biztosak voltunk benne, hogy elrendezzük az életünket. Esküvőnk után máris egy nagyob lakásba sikerült költözni, a saját lakásról szőtt álmaink megvalósulására azonban negyedik házassági évfordulónkig várnunk kellett. Ernő is és jómagam is vakként igyekszünk érvényesülni, ez is hozzájárult ahhoz, hogy váratott magára sikeres elheyezkedésünk a munkaerőpiacon, és lakáshoz jutásunk is. Végül mindkettőnknek sikerült munkát találnunk: én több merész váltáson is átestem, egyik munkahelyről a másikra, míg végül mindketten ugyanazon a helyen kezdtünk dolgozni. Ez utóbbi helyen ugyanazon szent napon volt az első munkanapunk, amikor az említett negyedik évfordulónk volt, és amikor átvehettük lakásunk kulcsait. Minden adva volt tehát: saját lakás, mindkettőnknek munkahely, és mi mégis a folytatáson törtük a fejünket. Nem is azért, mert nem tetszett a munka: a hozzánk betérő embereket kellett a látássérültek számára mindennapos helyzetekkel megismertetni, játékos formában, ami legtöbb esetben mindkét fél, játékvezető és játékos számára egyaránt építő. Egyfajta szellemi akadálymentesítést jelent ez, a mi számunkra pedig elfogadást, azt, hogy valóban egyenrangúként kezelnek. Visszatekintve én minden munkahelyemet, munkahelyünket megköszönöm a Sorsnak, és azt is, hogy mindig jókor tudtam váltani, míg végül, élve a lehetőséggel, önállósítottuk magunkat. Úgy döntöttünk, hogy nem alapítunk, hanem átveszünk egy céget: megvesszük, mintha egy könyvről vagy ruhadarabról lenne szóJ. A valóságban persze ez közel sem volt ilyen egyszerű, de simán zajlott, hála a korrekt eladónak. Ernő anyukája és öccse is mellettünk állnak csendestársként, és velük együtt ültünk autóba, hogy részt vegyünk a nagy kalandban, az átíratásban. Azt a napot nehezen lehetne elfelejteni: durrdefekt és özönvízszerű eső tarkította az utat, de nem adtuk fel, és jól tettük.
Cégtulajdonosként elérkeztünk egy következő fontos állomáshoz: a magunk alkalmazottjaivá válhattunk. Hogy fizikai akadályozottsággal kell együtt élnünk, sok hátránnyal jár, pl. ha el szeretnénk jutni valahová, ha információkhoz szeretnénk jutni erről vagy arról, ha tanulni vagy dolgozni szeretnénk, ha kapcsolatot szeretnénk teremteni emberekkel, vagy, ha általánosságban érvényesülni szeretnénk. Ezek a dolgok a mindennapokban már fel se tűnnek, viszont arra késztetnek, hogy „cserébe” minden adódó lehetőséget megragadjunk. Ezért volt zseniális, hogy igazi felnőtt életünk kezdetén kapott nagyobb hangsúlyt az előző évekhez képest a fogyatékossággal élők helyzetének lehetséges megkönnyítése. Ennek köszönhetően a mi vállalkozásunknak is nagy segítséget jelent az induláshoz egy Európai Únió részéről indult kezdeményezés, amely az érintett munkavállaló és segítőjének bérköltségeihez hozzájárul. Frusztráló tud lenni, ha másokra vagy utalva, és bánthat a lelkiismeret, hogy adott esetben terhet jelentesz, viszont ha valaki hivatalból segít, az egészen más, és elmondhatatlanul sokat számít nekünk a segítők jelenléte. Senki ne gondolja, hogy ez egy egyoldalú dolog, meg vagyok győződve, hogy egy segítő-segített viszonyban, ha jól működik, ha igazi párbeszéd alakul ki, mindkét fél profitál, még ha más-más jellegű haszonról is van szó. Kikerülhetetlen, hogy a mégolyan zseniális ötlet megvalósításához gyakorlati téren segítséget vegyünk igénybe, viszont általában egy látássérült jobban tud (mert jobban kénytelen) összpontosítani, ezen felül jó esetben hasznavehetően tud ötletelni, szervezni, és összefüggésében látni a dolgokat.
Innen folytatom!
Üdv,
Eszter
